A realizmus

16. A realizmus - Világirodalom
A realizmus a valóságábrázolás művészete. Egy irodalomtörténeti időszak meghatározó irányzatává a XIX. század közepétől vált, a romantika mellé zárkózva, annak ellentéteként. A XIX. századi realizmus — névváltozatai: "nagyrealizmus" vagy "polgári" vagy "kritikai" realizmus— fő céljai: a társadalmi valóság teljes körű és részletes ábrázolása, a jellem alapos és motivált megformálása, valamint a lélek mélységeinek feltárása. Társadalmi bázisa a polgárság, melynek ekkor létérdeke volt a társadalmi erőviszonyok objektív és átfogó tükrözése, a saját mozgásterének meghatározása, a visszahúzó társadalmi jelenségek és erők leleplezése.
A realista művész magatartását (Flaubert megnevezésével) a szenvtelenség jellemzi, a valóság tárgyilagos és pontos megfigyelése.
A realizmusnak mint ábrázolási módszernek az alapeszköze a típus: szűkebb-tágabb csoportok általánosan jellemző sajátosságainak kiemelése, hangsúlyozása. Tipikus lehet a szereplő, a cselekvés, helyzet, a helyszín vagy a művilág bármely más eleme. A tipikus ellentéte pl. a különc, a társadalomtól elkülönülő figura, szélsőségesen egyedi vonások hordozója. A zsánerfigura: néhány vonással életszerűen megrajzolt, jellegzetes, de egyszersmind sajátos és érdekes alak.
A realista irodalom stílusa csak korlátok között határozható meg: a művész nyelvének az a stilisztikai jellegzetessége, hogy nincs jellegzetessége. A realista szövegben gyakori a részletezés, a beszélt nyelv sokféle fordulata. A szerző a szereplőket a rájuk jellemző nyelvi formákkal beszélteti.
A XIX. századi irodalmi realizmus elsősorban az epikában jelentkezik. A lírában (a szubjektivitás műnemében) a realizmus mint az objektív ábrázolás módja közvetlenül nem valósulhat meg, de bizonyos sajátos kifejezésformákban megnyilvánulhat.
A drámában a XIX. század második felében általános törekvés, hogy a színpad a való élet pontos mása legyen. A főszereplők immár nem kiemelkedő hősök, hanem átlagemberek a maguk kisszerű életproblémáival; mindennek következtében a drámaiság (és ezzel pl. a tragikum) tartalma a modern korban gyökeresen megváltozik. Mindezen realista jegyek a korban naturalistának tartott és nevezett színjátszásban öltenek testet; a naturalizmus és a realizmus között nem mindig húzható éles határ.
A "realizmus" szó egy 1855-ös párizsi kiállítás kapcsán lesz a század jellegzetes művészi törekvéseinek a neve, és utólag tekintik első szépirodalmi képviselőinek Stendhalt és Balzacot.

Tárgyilagos, valósághű ábrázolású epika már a XIX. század előtt is született, pl. az angol Fielding (Henry, 1707—1754) Tom Jones c. regénye (1743): pikareszk hagyományt követve, de erős társadalomkritikai célzattal. A modern nagyrealizmus azonban a XIX. század 30-as éveiben alakul ki, elsőnek a francia irodalomban.
Stendhal (eredetileg Henri Beyle, 1783—1842) francia író. A Vörös és fekete c. regénye (Le Rouge et le Noir, 1830) a lelki fejlődésvonal részletes, folyamatos ábrázolásával megteremti az analitikus regényt. Julien Sorel "fordított Tartuffe", mert az álarc mögé a jobbik énjét rejti. A főhős megtett útja alapján a mű a "karrier-regények" sorába is sorolható: a társadalmi ranglétrán való felemelkedés az erkölcsi leépülést, züllést követeli meg, ezeket a műveket a két ellentétes mozgásirány jellemzi. Stendhal önmagát romantikus írónak vallotta, az eszmények iránti rajongás lehetőségeit kereste kora társadalmában — az utókor, főként az aprólékos lélekrajz alapján mégis realistának tekinti. Másik kiemelkedő műve a Pármai kolostor (La Chartreuse de Parme, 1838).
Balzac (Honoré de, 1799—1850) az 1830-as évek elején alakította ki sajátos ábrázolási módszerét. Célja a korabeli francia társadalom részletes és mélyreható feltárása volt. Regényeit 1842-től összefüggő ciklussá szervezte (Emberi színjáték, azaz La Comédie humaine címmel), visszatérő szereplőkkel, a pénz sorsokat alakító körforgásával. Kiemelkedő alkotása — és az ábrázolásmód első következetes megvalósítása — a Goriot apó (Père Goriot, 1834), mely az érvényesülés módjait (a lelkiismeret és/vagy egzisztencia dilemmát felállítva) élesen szembeállítja egymással. A szereplők rendszerét a társadalmi rétegződés alapján építi fel, az arisztokrácia és a polgárság ellentéte mellé a felkapaszkodó fiatalembert és a bűnözőt is odaállítja. Fontos írói technikája az aprólékos, részletes, pontos leírás, ennek iránya rendszerint kívülről befelé mutat, és így a mély lélekábrázolásra is vállalkozik. Stílusa bőbeszédű.
Flaubert (Gustave, 1821—1880) művészete a műgond és a szenvtelenség jegyében formálódott. Regényei romantikus elemekkel, a naturalizmus csíráival együtt is a realizmus legjelentősebb alkotásai. Bovaryné c. regénye (Madame Bovary, 1857) egyrészt a sivár vidéki kispolgárság kritikája, másrészt egy romantikus szemléletű hősnő életvereségeit és tragédiáját írja le. A mű világa rendkívül aprólékosan kidolgozott struktúra; Emma Bovary és a többi szereplő sorsát a környezet és a jellem determinálja. Az író mindegyik szereplőjével azonosul, az ő nézőpontjukból lát, abszolút igazságot nem közöl, "szenvtelen".

Manzoni (1785—1873) az olasz realizmus legnagyobb írója és költője. A jegyesek c. regényében (I promessi sposi, 1825—1827, 1840) romantikus (sarkított) történelmi regény alapjaira építi a társadalom valósághű körképét.

Az angol epikában Dickens regényeinek expozíciója, a művilág teljessége (a társadalom teljes keresztmetszetével) és a hős útjának bonyolítása a tetőponttal bezárólag rendszerint realista. Az életszerű valóságábrázolás a legtisztábban talán a Pickwick Klub c. kalandsorozatban (Pickwick Papers, 1837) nyilvánul meg ebben az életműben.
Thackeray (William Makepeace, 1811—1863) főműve A hiúság vására (Vanity Fair, 1848), ebben az író a társadalmi értékrendet (a sznobság uralmát) bírálja, és egyúttal — a francia karrier-regényhez hasonlóan — egy törtető hős (hősnő, Becky Sharp) érvényesülési lehetőségeit mutatja fel.
Hardy (Thomas, 1840—1928) az Egy tiszta nő c. regényében (Tess of the D'Urberville, 1891) a morálisan magasabb rendű főszereplő törvényszerű életvereségét mutatja be; a lélekrajz alapos; a stílus érzelmeskedő, olykor naturalista.

Az orosz realizmus jellegzetes alakja a fölösleges ember, megjelenik pl. több változatban Puskinnál, majd Lermontov (Mihail Jurjevics, 1814—1841) Korunk hőse c. regényében (Geroj nasevo vremenyi, 1840). A mélypontot Ivan Alekszandrovics Goncsarov (1812—1891) ábrázolja az Oblomovban (1859).
A kishivatalnok "csinovnyik" legjobb ismerője Gogol és Csehov.
Turgenyev (Ivan Szergejevics, 1818—1883) művei közül az Egy vadász feljegyzései (Zapiszki ahotnyika, 1852) az orosz realizmus legtisztább megnyilvánulása: pontos megfigyelések, tárgyilagos leírások alkotják. Az Apák és fiúk c. regény (Otci i gyetyi, 1862) már társadalmi távlatokban elemzi a sorsokat és jellemeket. Turgenyev a kortárs magyar prózaírókra kivételesen nagy hatást gyakorolt.
Gogol (Nyikolaj Vasziljevics, 1809—1852) orosz epikus és drámaíró. A valóságábrázolást a túlzás és a fantasztikum alkalmazásával erősítette pl. a Köpönyeg c. elbeszélésében (Sinyel, 1842). Metszően szatirikus vígjátéka a Revizor (1836), hasonló jellegű regénye a Holt lelkek (Mjortvije dusi, 1842), Oroszország átfogó képét adta. A mű az orosz társadalmat mélyen megrázta.
Az orosz nagyepika két óriása a XIX. század végén Tolsztoj és Dosztojevszkij, mindkettőt — több-kevesebb valóságalappal — a realizmushoz is kapcsolhatjuk.
Tolsztoj (Lev Nyikolajevics, 1828—1910) az orosz élet valósághű ábrázolásán túlmenően egyetemes létkérdéseket taglal. Vallásos fogantatású világképe (a "tolsztojanizmus") szerint a világnak le kell mondani az erőszak minden formájáról. A Háború és béke (Vojna i mir, 1869) c. történelmi regényében az orosz arisztokrácia világának létformáit elemzi, a háttérben a Napoleon elleni nemzeti helytállással. Az Anna Karenina (1877) a házasság tartalmaira koncentrál, de a műben a városi és a vidéki élet kontrasztja is főszerepet kap. A Feltámadás (Voszkreszenyije, 1899) a bűnös és a tiszta élet kapcsolatait vizsgálja. Az Iván Iljics halála (Szmerty Ivana Iljicsa, 1886) c. analitikus jellegű, a végpontból kiinduló elbeszélésében a hamis élet leírásával vezet rá a szeretet és önérvényesítés parancsára.
Dosztojevszkij (Fjodor Mihajlovics, 1821—1881) az eltorzult tudatok, a különleges személyiségválságok ábrázolója. Gyakran szerepeltet a társadalom perifériájára szorult alakokat (pl.: Feljegyzések az egérlyukból, Zapiszki iz podpolja, 1864). A Bűn és bűnhődés (Presztuplenyije i nakazanyije, 1866) egy bűnügy kapcsán társadalomelméleti, lélektani és ideológiai kérdéseket boncol. A mű szerkezete többszólamú (polifonikus): külön-külön mutatja be a tudat, az ösztön és a lélek által vezérelt személyeket, sorsokat. A cselekményt is a szereplők világfelfogása, lelki-tudati alkata viszi előre. A történet a felépített művilág belső logikájából bontakozik ki, ezzel a realista jellegű eljárással Dosztojevszkij forradalmian megváltoztatja az író szerepét a műalkotásban. Egyéb regények: A félkegyelmű (Igyiot, 1868), A Karamazov-testvérek (Bratyja Karamazovi, 1880).
Csehov (Anton Pavlovics, 1860—1904) novellista és drámaszerző. A tömörítés révén, a tipizálással, valamint a gogoli szatíra továbbfejlesztésével megújítja a novella műfaját (A csinovnyik halála, Szmerty csinovnyika, 1883). A "drámaiatlan dráma" megalkotásával a modern dráma egyik kialakítója: a hősök még élethelyzetük reális felmérésére sem képesek, nemhogy életküzdelmük megvívására; dialógusaikban elbeszélnek egymás mellett. Kiemelkedő színművei: a Sirály (Csajka, 1896), a Ványa bácsi (Gyagya Vanya, 1897), a Három nővér (Tri szesztri, 1901) és a Cseresznyéskert (1904). Realista eszközrendszerébe naturalista, impresszionista és szimbolikus mozzanatokat is beépít.

A polgári dráma elterjedt változata a XIX. század második felében a társalgási dráma: könnyed nyelven folyó párbeszédek sora, a tetőponton nagyjelenettel. Ezt a műfajt emeli magas szintre, fejleszti a polgárvilág metszően éles tükörképévé Ibsen.
Ibsen (Henrik, 1828—1906) norvég drámaíró, a polgári élet mélyreható ábrázolója, a kisember tragikomikumának színpadra állítója. A "hős" nála élethazugságban él, és ha ez lelepleződik a műben, akkor az tragédiát okoz. Eszmény és valóság ebben a világban élesen szemben áll egymással, kibékítésének még a kísérlete is súlyos hiba. Ibsen érett drámái analitikus szerkezetűek, a pálya vége felé haladva szimbólumokkal telítődnek.Fő művei: Peer Gynt (1867), Nóra (Et dukkehjem, azaz A babaszoba, 1879), A vadkacsa (Vildanden, 1884), Solness építőmester (Bygmester Solness, 1892).

A társadalmi valóság átfogó és hiteles ábrázolásának igénye a XX. században is jelen van. A realista írók egyrészt a múlt századi elődök nyomait követve alkotják meg valóságfeltáró műveiket, másrészt felhasználják a modern művészet (az avantgárd) újításait.
Mann (Thomas, 1875—1955) Nobel-díjas német író, polgári humanista. Írásművészete a realista epika hagyományaira épül, sajátos vonása az ún. Thomas Mann-i aprólékos részletezés és az ironikus közlésmód. Fő témája a polgár (nyárspolgár) és a művész ellentéte (pl. Tonio Kröger, 1903), továbbá a szellem emberének helyzete a modern társadalomban. Regényeinek, elbeszéléseinek gyakran ad zenemű-szerkezetet (pl. szonáta- vagy szimfónia-formát). Szövegeit motívumok sűrű hálózata teszi szervessé. A Buddenbrook-ház c. műve realista családregény a német polgárságról (Buddenbrooks, 1901). További kiemelkedő művei — a cselekmény fölött — az emberi szellem állapotát térképezik fel az adott korban és társadalomban: a Varázshegy (Der Zauberberg, 1924) a háború utáni Európa tudatáramlatairól ad képet, a Mario és a varázsló c. elbeszélése (Mario und der Zauberer, 1930) a fasizálódást ragadja meg "in statu nascendi", a József és testvérei c. tetralógiája (Joseph und seine Brüder, 1943) pediga bibliai zsidóság egykorú tudatvilágát rekonstruálja. Az Egy szélhámos vallomásai c. regénye (Die Bekenntnisse des Hochstaplers Felix Krull, 1955) a karrier-regény műfajában íródott; befejezetlen maradt.
Hemingway (Ernest Miller, 1898—1961) Nobel-díjas amerikai író témavilágának központi fogalmai: az erő, a küzdés, az emberi tartás kiélezett élethelyzetekben, a helytállás és a méltó halál. Stílusa rendkívül tömör, expresszív; a puritán tárgyszerűség szimbolikus túlmutatásokkal párosul. A kifejezés erejét hirtelen ritmus- és nézőpontváltások is növelik. Kiemelkedő művei: az Akiért a harang szól (For Whom the Bell Tolls, 1940) c. eposzi súlyú regény a spanyol polgárháború hőseinek helytállásáról, ill. Az öreg halász és a tenger c. kisregény (The Old Man and the Sea, 1952).