2010 - 11. Tétel - J. P. költészete

11. Tétel

Janus Pannonius költészete

Janus a 15. Század Európa szerte híres költője volt. Ő volt az első igazi humanista költő, „poeta doctus”. Felfedezte a hazai táj szépségét, a test szépségét, a test örömeit, fájdalmait. Ő írt elsőként a család, a barátság és az e fajta emberi kapcsolatok jelentőségéről. S nem csak verseket írt, hanem fordított is. Ez a név a humanista szokásoknak megfelelően csak felvett latin név volt, eredeti neve Csezmiczei János. Verseit latinul írta. Költészetét három nagy csoportba sorolhatjuk keletkezésük helye alapján. A ferrarai- korszak éveiben főleg epigrammákat írt, három műfajban: erotikus, szatirikus és dicsőítőben. Ezekben iskolai éveit írja le, diákcsínyeit. A padovai korszak négy évében már kevesebb epigrammát írt, s inkább magasztaló énekeket költött. Ilyen például a Galeotto Marzióhoz című műve is. Magyarországi korszaka során már túlsúlyba kerültek az elégiák az epigrammákkal szemben. Ekkor születtek az „Egy dunántúli mandulafáról”, „Midőn beteg volt a táborban”, „Pannónia dicsérete” című költemények. Költészetének két uralkodó műfaja az epigramma és az elégia. Az előbbi műfaj jellemzi igazán a költőt. Három témába sorolhatjuk ezeket, szatirikus hangú, erotikus és dicsőítő. Szatirikus hangú epigrammái témája az iskolai évek, társai kigúnyolása. „Dénesre” című versében Dénes, a tudós, humanista műveltségű férfi szembeszállt a vak buzgósággal, a szerző tettei miatt dicsőíti.  „Kikacagja a római búcsúsokat” c. műve arról szól, hogy a felvilágosodott, humanista költő nem nézte jó szemmel az e fajta vásárokat, mivel az egyház gazdagodni akart az eseményből. Őket gúnyolja ki. „Galeotto Marzióhoz” című költeményét a „szent év” alkalmából, ferrarai iskolatársához, jó barátjához, Galeotto Marzióhoz írta. A ferrarai korszak szatirikus, csipkelődő hangján szólal meg. Kétféle magatartást, világszemléletet állít szembe: a humanista költő-tudósét és a hiszékeny zarándokét. A kettő teljességgel kizárja egymást. Az első négy sor izgatottságát mutatja, indokolja, hogy Galeotto elment az szent évi zarándoklatra, ezt nyelvileg is a zsúfolt számonkérő mondat közbevetései, ismétlései, a késleltetett megszólítás is igazolja. Ezt követően a hármas halmozások befolyásolják a vers mondanivalóját: felváltva szembesítik egymással a kétféle magatartást. Három gúnyos, megvető jelzővel utal a vakbuzgóságra, majd három mitológiai képpel fejezi ki, hogy hagyjon fel a költészettel: „Mert hívő ember költő nem lehet.”Az utolsó sorból persze nem azt kell levonni, hogy vallásos ember nem írhat verset csak azt, hogy humanista ízlésű költő nem lehet. Ugyanis ennek kötelező antik mitológiai elemekkel telezsúfolni a műveket. Erotikus hangú versei a ferrarai évek alatt születtek, egy kamaszfiú visszafogott erotikáját fogalmazza meg bennük. Ilyen versei például „Szilviáról”, „Pál pápáról”, „Panaszkodik, hogy barátai bordélyházba hívják”. Dicsőítő témájú költeményei közül az „Egy dunántúli mandulafáról” az egyik legszebb, melyben életének kisiklását írja le. A mű egy epigrammaformába sűrített elégia. A vers egy szokatlan természetű tüneményt ábrázol: egy télben kivirágzó mandulafát, mely jelképes, s a költő életét szimbolizálja. A bimbók túl korán borultak virágba a pannóniai télben. Nagy erejű művészi feszültséget teremt azzal, hogy a valóság a virágzó fa, a jelkép a mitológiai példázat szerves egységet alkotnak. Hogy valódi tudós poéma szülessék, a külső és belső valóságélmény mellé társul harmadiknak az antikvitás. A művet keresztülszőtte különböző mitológiai szálakkal, melyeket hasonlatokként használ fel. A fa motívum fontos elem, az emberi életet szimbolizálja.